Amikor az internet már a történelmet is átírja

Amikor a bizonyíték már nem elég

Az internet egyik nagy ígérete az volt, hogy a tudás mindenki számára hozzáférhetővé válik. Ha valaki valótlanságot állít, néhány perc alatt előkereshetjük a dokumentumokat, fényképeket vagy kutatásokat, amelyek alapján ellenőrizhető. Elméletileg tehát minden korábbinál nehezebbnek kellene lennie meghamisítani a múltat. A gyakorlatban mintha éppen az ellenkezője történne.

Ma már nem feltétlenül az a történet jut el a legtöbb emberhez, amely mögött a legerősebb bizonyíték áll. Sokkal fontosabb lehet, hogy melyik fér bele egy harminc másodperces videóba, melyik vált ki erős érzelmet, és melyiket kezdi el terjeszteni az algoritmus.

A fénykép régen bizonyíték volt

A fotónak és később a videónak sokáig különleges hitelt adtunk: amit láttunk, azt nehezebb volt megkérdőjelezni. Manipulált képek persze korábban is léteztek, de az elkészítésükhöz tudás, idő és megfelelő eszközök kellettek.

Ez a korlát gyakorlatilag eltűnt. Ma néhány mondatos utasítással létrehozható olyan fénykép, amely soha meg nem történt eseményt ábrázol, vagy olyan videó, amely első pillantásra dokumentumfelvételnek tűnik. A probléma pedig már nemcsak az, hogy léteznek hamis képek, hanem az is, hogy lassan a valódiakban is megtanulunk kételkedni.

Ha bármit meg lehet hamisítani, egy idő után már azt is könnyebb letagadni, ami valóban megtörtént.

Az algoritmus nem történész

A közösségi platformok ajánlórendszereinek nem feladata eldönteni, melyik történelmi értelmezés pontosabb. Azt próbálják megjósolni, melyik tartalom mellett maradunk tovább, melyiket osztjuk meg, és mire reagálunk.

Egy történész azt mondhatja: „A rendelkezésünkre álló források alapján valószínűleg ez történt, de vannak bizonytalan részletek.” Egy rövid videó készítője ehelyett kijelentheti: „Egész életedben hazudtak neked erről.” Nem nehéz kitalálni, melyikből lesz könnyebben kattintás.

A hazugság gyorsabb, a cáfolat lassabb

Képzeljünk el egy látványos történelmi fényképet, amelyről azt állítják, hogy 1943-ban készült. Több százezren megosztják, majd valaki észreveszi, hogy a háttérben álló épület csak évekkel később épült fel. Mire megszületik a cáfolat, az eredeti kép már önálló életet él: letöltötték, újrafeltöltötték, videók készültek belőle, és más oldalakon már forrásként hivatkoznak rá.

Az AI ezt a problémát tovább erősíti, mert rendkívül olcsóvá tette a meggyőző hamis tartalmak előállítását. Ugyanarról a kitalált eseményről akár fényképek, videók, hangfelvételek és dokumentumnak látszó képek egész sora készülhet. Ettől egy hamis történet úgy kezdhet kinézni, mintha több egymástól független bizonyíték támasztaná alá.

Nem az internet előtt volt minden igaz

Propaganda, manipulált fényképek és hamis dokumentumok jóval az internet előtt is léteztek. A különbség elsősorban a sebességben és a mennyiségben van. Amihez korábban komoly munka és infrastruktúra kellett, azt ma egyetlen ember is elkészítheti és órák alatt hatalmas közönséghez juttathatja.

Ezért a forráskritika sem maradhat olyan készség, amelyre csak történészeknek és újságíróknak van szükségük. Egyre inkább hétköznapi képességgé válik: ki készítette, honnan származik, megtalálható-e más hiteles forrásban, és valóban azt mutatja-e a kép, amit állítanak róla?

A legnagyobb veszély talán nem az, hogy mindent elhiszünk

Hanem az, hogy végül semmit sem hiszünk el. Ha minden videóról feltételezhető, hogy mesterséges, minden hangfelvétel manipulálható és minden fénykép generálható, könnyen kialakulhat egy új reflex: ami kellemetlen vagy nem illik a világképünkbe, arra egyszerűen azt mondjuk, hogy hamis.

Ebben a világban a történészek és az újságírók feladata egyszerre lesz nehezebb és fontosabb. Nem elég megtalálniuk a bizonyítékot. Azt is meg kell mutatniuk, honnan származik, hogyan ellenőrizhető, és miért érdemes megbízni benne.

A történelem ettől még nem tűnik el. De az internet korában már nem elég megőrizni. Újra és újra bizonyítani is kell.